Kincsek a családi archívumból 5/V.

Lengyel János és Gránitz Verona története – V. rész

Ha nem olvastad az előzményeket, kattins ide az első, ide a második, ide a harmadik, ide a negyedik részhez.

Eljött a karácsony, de a Lengyel család nem kapta meg a vágyott ajándékot: János nem mehetett szabadságra az ünnepek alatt. „Soha még ilyen karácsonyunk nem volt” – írta Vera 1942. december 26-án. – „Ha rágondolok az eddigi boldog karácsonyokra, elszorul a szívem. Hidd el, még a Pinduri sem volt olyan határtalan boldog, mint tavaly. Pedig nagyon szép karácsonyfát hozott neki a Jézuska. (…) Mindene megvan, de azért valahogy nem tud úgy örülni semminek. (…) Az bántott a legjobban, hogy nem igen írtam, mivel vártalak, és a csomagot is későn adtam föl. Mindig az a gondolat kínzott, hogy talán teljesen levél és csomag nélkül maradtál éppen karácsonykor. Ne haragudj Édes, de én annyira föl ültem annak, hogy te jössz. Mikor megtudtam, hogy nem jöhetsz, azonnal föladtam a csomagot, jó szalonnát, kalbászt és kevés süteményt, meg egy kis törött és csemege paprikát tettem bele. (…) Gondolhatod, hogy szerettem volna sokat összepakolni, de hát örülhetünk, ha kicsit is elvisznek. Engem még nem szidtak meg, hogy minek pakolok annyit, pedig senki jobban nem adná oda akármit is, csak lehetne. (…) Majd ha egyszer hazasegít a jó Isten, akkor összepakolhatsz magadnak annyit, hogy elég legyen még hazajöhettek végleg. Csak minél előbb lenne már. Sokszor úgy bizakodunk, hogy nemsokára lesz, aztán meg újra visszaesünk a sötét reménytelenségben. Csak egy a vigasztaló, hogy mi még várhatunk benneteket. Azért is nem zúgolódom annyira, mert hiszem, a legborzasztóbb csapástól eddig megóvott a jó Isten bennünket. Ebben azt hiszem, édes kis Pindurid imáinak is nagy része van. Milyen kitartással, buzgón tud angyalkám imádkozni! Akármilyen álmos, még nem fordult elő, hogy vonakodott volna. Azt mondja, meglátod Anyi, egyszer csak betoppan Édesapám. Bár igaza lenne. (…) Szerető aggódásunk és imáink mindig veled vannak. Adja a jó Isten, hogy ezt mielőbb itthon érezhesd. Azért ha nem is tudjuk mikor jössz, soha nem szűnünk meg várni.”

Az újév sem kecsegtette őket a viszontlátás reményével. János közvetlen parancsnoka életét vesztette a fronton, s az egyre borúsabb kilátások nem könnyítették a rá nehezedő nyomást. „Tudod, az embernek itt alárendeltjei vannak, és bizony attól is sok függ. Hogy elvesztettem az irányzómat, azóta mindig más és más embereket kapok, és nem látja be senki, hogy nekem megkétszereződik a felelősségem, mert én nem mint a többi, én tiszt nélkül lövök. És bizony mikor az ember nem tud mind a hat ember után nézni, amikor gyors tűz van. Bizony becsúszott egy olyan hiba a napokban, hogy még szerencse, hogy így végződött. Ezért aztán megint csak azt írom, a szabadságom csak háttérbe szorul. (…) Édes! Hogy mit ki nem bír az ember, azt nem lehet soha szóval kifejezni. Mi ugyan csak megszenvedünk azért a kis boldogságért, mert hisz még eddig mindig kicsi volt. Itt vannak a németek, velem is alszik egy, és képzeld, egy éves fia van, és még nem látta. Ugye ez is valami, és még hány példát lehetne föl hozni, amibe én meg kapaszkodok, és nem hagyom hogy ki dőljek. (…) Édes Szívem! Itt küldök egy kis karácsonyi ajándékot, noha késő, én magam akartam elvinni, de nem sikerült. Juttass egy pár szivart a Gosztonyi sógornak és egy pár cigarettát is. A többi a papáé. A cukor a Pindurimé. Neked a fájó szívem küldöm, hogy gyógyítsd meg. Mert sokszor nagyon-nagyon fáj. Mert nagyon érzem a Te szerető szíved aggodalmát. Ne haragudj, sokszor föl sír bennem a keserűség. Isten a megmondhatója, hogy mikor, de akkor ölel, csókol Titeket János, de úgy ám, hogy úgy még soha.” – írta 1943. január 6-án.

Ez volt az utolsó levél, melyet felesége és kislánya tőle kapott. 2349130290 azonossági számmal 1943. január 14-től eltűntként tartják nyilván. Holttá nyilvánításakor bajtársai elmondták, hogy az áttöréskor megsérült, bevitték a segélyhelyre, de hiába kérte, az orvosok nem tették a kórházvonatra. Szolgálataiért Erdélyi Emlékérem, Délvidéki Emlékérem és Magyar Kisezüst Vitézségi Érem kitüntetéseket kapott. Özvegyen maradt élete párja egyedül nevelte fel kis Verájukat, és nem szűnt meg remélni, hogy egyszer hazatér. 1943. január 25-én kelt levelét már nem olvashatta János: „Minden gondolatom a tiéd. Minden imám teérted küldöm az Egek Urához, hogy oltalmazzon és mentsen meg a mi számunkra, még ha nyomorékon is. Hidd el Édes! Jobban el tudom az életemet képzelni úgy is, mintha nem jönnél haza. Úgy megkétszereződne az erőm és úgy érzem, több lenne, mintha itt hagynál bennünket. Nem attól félek, hogy nem élnénk meg, de nem lehet azt szóval kifejezni, mit jelentesz te nekem. Az Életem vagy, a mindenem. Hogy mit szenvedek ezekben a rettenetes hetekben, ha nem bíznák a jó Istenben, már rég összeroskadtam volna. Így még soha, soha nem aggódtam érted. Várom a postát, meg rettegek is tőle. Úgy félek, valami rettenetes fájdalmat hoz majd nekem. Istenem, mennyit kibír az ember. Nem is lenne jó előre tudni, mi vár még ránk. Az fáj a legjobban, hogy neked még olyan kevés jóban volt részed eddig az életben. Mindig csak küszködés és szenvedés volt. Azóta meg hogy együtt vagyunk, mindig a háború. Adná a jó Isten, hogy véget érne már ez a rettenetes öldöklés. Hogy lehetne már örülni egymásnak és a Pindurinknak. Lenne már egyszer valóság, hogy ölelünk, csókolunk nagyon sokszor, Veráid”

Eszterbauer Kata a cikksorozathoz írt utószavát ide kattintva olvashatjátok.