Kincsek a családi archívumból 5/IV.

Lengyel János és Gránitz Verona története – IV. rész

Ha nem olvastad az előzményeket, az első részt ide, a második részt ide, a harmadik részt ide kattintva találod.

Bár szinte teljesen bizonyossá vált, hogy János szabadságára nem kerül sor a téli hónapokban, mégsem szűnt meg reménykedni abban, hogy viszontlátja családját: „De nagyon szeretném már látni. Hidd el, hiszen nem lehet azt a vágyakozást csak úgy azzal leírni, hogy szeretném.” – írta október végén kislányukra, Verára utalva. – „Ahogy írsz róla, sokszor magamon kívül vagyok. Szinte nem is merek bele mélyedni, mert nem ér véget soha. Én is bízok nagyon abba, hogy az Ő kis ártatlan lelkét meghallgatja a jó Isten. Hogy életben haza segít. De mikor, azt nem tudjuk, még nem is sejtjük. Itt minden arra mutat, hogy itt maradunk a télen. Csak néha-néha villanik a reménység szikrája. De aztán annál mélyebbre zuhanik alá. Bizony nekem nincs mindig biztató hangulatom. Sokszor mondom magamba (…), hiába van meg mindened, ha nem örülhetünk neki együtt. Nekem bizony kijutott a katonásdiból. De sok más keserűségből is.”

Karácsonyhoz közeledve a lapok egyre sűrűbbek, a levelek egyre hosszabbak lettek. Talán az idő múlásával egyre több mondanivalójuk lett egymásnak, s a nappalok rövidülésével több idejük is maradt írni; vagy talán valahol mélyen belül érezték, hogy el kell mondaniuk egymásnak mindent, amíg még lehet. „Olyan sok mindent szeretnék mondani. Legfőképpen azt, hogy ne aggódj miattam, nem is ázok nem is fázok.” – írta János novemberben. – „Megvolnék Édes Életem, csak igen sokat gondolok Rátok. És hogy milyen érzelmekkel, azt nem tudom szavakkal meg jelölni. Nem tudom, milyen szemmel, milyen véleménnyel nézed a legtöbb soraim. (…) Talán nem fejeződnek ki úgy, mint valaha, amikor csak Te magad olvastad soraimat. Drága Anyikám! Ma éppen az az ember ír neked, aki azelőtt, ugyan azzal a szívvel, lélekkel. Csak még rajongóbb szerettel…”

A kis Veráról is mindig érkezett néhány kedves sor, s talán ez táplálta leginkább János hitét és kitartását a nehéz időkben. „Édes Anyikám, végtelenül örülök, hogy a kis Pindurimról mindig csak jót és szépet írsz. Mennyivel boldogabb vagy Te ezen a téren, hogy Te ott vagy közvetlen mellette, és Te láthatod, gyönyörködhetsz benne. (…) Írod, hogy olyan nagy lesz, hogy nem fogok Rá ismerni. Azt hiszem húsz év múlva is Rá ismernék. (…) Hogy mennyire megváltozott ezen csudálkozok. A lóra is fölmer ülni. Az én lovamra még akkor sem ülhet rá, ha haza mennék, mert nekem már vagy négy hónapja nincs lovam. Jobb is, ugyan most nem nagy szükség lenne rá. (…) Édes kis lányom, de szeretnélek már a szívemre szorítani. Sokszor arra gondolok milyen jó is Neked, hallod azt az édes csacsogását. Téged van aki közvetlen vigasztal. Aztán arra gondolok, ahányszor meg csókolod vagy meg szereted, annyiszor nehezebb azt elviselni, hogy az apja csak képzeletben teheti.”

November végén aztán mégiscsak felcsillant a remény, hogy János karácsonyra szabadságot kap. „Édes Szívem! Azt írod ne írjam, hogy nem megyek haza, vagy hiába írom, hogy nem megyek Te azért csak vársz. Édes! Tudod, hogy ezután nem azért nem írom mert Te írod, hogy ne írjam. Ezután azt írom, hogy megyek Szívem szabadságra, míg el nem indulok, minden lapomba lesz róla egy két szó. Azért mert eddig úgy van, hogy dec. elején rám is kerül a sor, hacsak nem csinálok valami ballépést. Tudod, hogy emberekkel van dolgom, és nem tudja az ember, hogy hol lép, vagy lépnek félre. Én mindig azt mondtam, majd a jó Isten nem hagy el. Édes, Téged is arra kérlek, csak ne aggódj, mert az Isten sokkal jobban is megverhet, az a fontos, hogy jól vagyok, és neked türelmesen kell várni és imádkozni. (…) Mert ha Isten velem, akkor nem kell semmi féle veszedelemtől félni.”

Néhány levélhez már a kis Vera is hozzátette saját gondolatait, melyekre édesapja boldogan válaszolt: „Legelső dolgom hogy az én Édes Pindurim soraira válaszoljak. Köszönöm, hogy olyan áhítattal imádkozó értem. Úgy érzem nem hiába kérted a Jézuskát, hogy karácsonyra vigyen haza. Meg fogja hallgatni a kicsi lelked óhaját. (…) Hej, de nagyon sokat gondol rá az édesapád, arra a néhány boldog játékra, arra a néhány esti hancúrozásra. (…) Kérdezed Édes Kis Pindurim, megkapom-e a puszidat. Hát tudod, azt a sok édes puszit csak képzeletben érzem. Este ha én is lefekszem, Te meg sokáig fönt vagy, mert én már este 5kor ágyban vagyok és mikor Te a puszit küldöd, én rég felőled álmodom. Hanem mikor Te alszó, akkor őrködök én a Te, a Ti álmotok fölött. Akkor áll édesapád a vártán, hűen kötelességéhez. Azért hogy a Te, a Ti édes álmotokat ne zavarja meg a muszka. Hogy aztán a boldog viszontlátás annál édesebb legyen. Édes Kicsikém, csak imádkozzál tovább, és szépen meglátod, meg hallgat a Jézuska. Csak szeresd édesanyádat, csókold meg százszor is helyettem is. Szótfogadjál, jó legyél, aztán egyszer csak meg ölel, csókol a Te édesapád…”

Kislányának írt bizakodó sorai ellenére János kétségek közt őrlődött közeledő szabadsága okán. „Szívem, nehéz eligazodni azon amit én a szabadságról írok” – ezeket a szavakat már feleségéhez intézte. – „Hát bizony én magam sem igazodok el rajta. Mert az egyik nap jobban bízok, a másik nap ugyan annyit lehangolok e tekintetben. De én bízok, a jó Isten engem még mindig meg segített. Most is meghallgatja kérésem. Ha aztán mégsem úgy történik ahogy mi szeretnénk, egy pillanatig nem szabad zúgolódni, majd rám is kerül a sor. (…) Mindig az legyen előtted, Te még nem vagy olyan boldogtalan mint az aki már hiába várja. Mert Te még várhatsz engem, mert hála az Úr Istennek, én még élek egészségbene. És még a Te álmod és az enyém is valóra válhat…”

János és Vera történetének utolsó fejezetét cikksorozatunk következő részében olvashatjátok, melyet ide kattintva érhettek el.