Kincsek a családi archívumból 5/III.

Lengyel János és Gránitz Verona története – III. rész

Ha nem olvastad az előzményeket, az első részt ide, a második részt ide kattintva találod.

1942 októberében járunk; egyre reménytelenebbnek tűnik, hogy János hazatérhet a rettegett orosz tél beállta előtt. Korábbi leveleiben az esetleges szabadságra hivatkozva halogatta, hogy felesége meleg ruhát is tegyen az otthonról küldött csomagokba, de a hideg beköszöntével belátta, hogy nincs mire várni: „Édes Anyim! Olvasom leveledben, hogy most már Te is elég türelmetlen vagy, mert nem írom, hogy útban vagyunk. Hát Édes, hogy írjam, amikor mi itt egyre készülünk a télire. Semmi jel nem mutat arra, hogy megyünk. Csak egyesek kitalálták, és most sokan föl is ültek erre. Most már nem bírom eltagadni, engem is vele ragadott annak a reménynek a szikrája. De azt hiszem, annál rosszabb lesz a csalódás. Tudom, milyen nagy fájdalmat okozok én evvel, hogy így írom. De hát nem írhatom másként. Édes Életem! Talán erre azt fogod mondani, hogy nem vagyok a régi, talán nekem nem fáj úgy, mint neked. Hidd el Édes, nekem rosszabb, mint neked. De én férfi vagyok és katona, és minden igyekezettel azon vagyok, hogy Téged megnyugtassalak. Fáj nekem, hogy Te ennyire boldogtalan vagy. Ne feledd el soha Drága Szívem, kimondhatatlan boldogság lesz a mi viszontlátásunk. De annak nagy az ára. Most azt fizetgessük. Gondolj Édes szívem mindig arra, hogy ott van körülötted az én képmásom, az én édes Egyetlen magzatom, aki ahogy írod, igyekszik eloszlatni azt a sötét felhőt a homlokodról, sokszor vigasztal Téged. Hát engem ki vigasztal? A Jó Istenben bizakodásomon kívül senki. Tehát látod Drága jó Anyikám, hogy nekem még nagyobb vigasztalásra lenne szükségem. De engem megerősít az a gondolat, hogy ha egyszer hazamegyek, elfeledtetem úgy magammal, mint veletek ezt a keserű poharat.”

Az Oroszországban töltött tél ígérete sem feledtette Jánossal családja iránt érzett szeretetét, amiről igyekezett minden levelében említést tenni: „Édes Szívem! Hogy ilyen kiadósan beszámolsz most mindenről, ezt különösen köszönöm. Tudod Anyikám, ez egy megnyugvást jelent nekem. Azt is tudom, hogy a legtöbbet a mamáéknak köszönhetünk. Mert ha Ők nem tudnának segíteni, hát nem is tudom elképzelni mi lenne. Ha neked lakbért kellene fizetni, vagy a Kicsimet nem hagyhatnád sehol, vagy mit tudom én mi minden az, amit ők segítenek rajtunk. Az Ő segítségük fölbecsülhetetlen. Hát én nem hogy csak most fogadkozok, de ezt nem felejtem el soha. (…) De azért minden segítség mellett a legnagyobb a Te erős akaratod, a Te szereteted. Amit még itt is úgy éreztetsz velem. Tudod Szívem, szinte csodát művelsz. (…) Tudod Drága Anyikám! Most szeretném, ha az arcukba vághatnám azt, amit abba az időbe tartottak rólad. De úgy érzem, egyszer fog is sikerülni. Tudod, nem bírom nekik elfelejteni azt soha. Tudod, hiába békültek ki velünk, én nem tudok olyan vastag falat húzni a múlt elé, amit ne látnék többet át. A Jó Isten adott arra alkalmat, hogy be tudjad bizonyítani mire vagy képes, hogy ők aztán bánhassák bűneiket. Talán nem jutna úgy ez mind eszembe, ha Te nem az lennél, ami és aki vagy nekem. Borzasztóan sajnállak, hogy ilyen keserű az életed mellettem. De azért kimondhatatlanul büszke is vagyok Rád. Ne vedd rossznéven. De tudod hogy én mindig őszintén kimondom azt, ami a szívemen van.”

Hamarosan megérkezett otthonról a ruhacsomag – János válaszlevelében pedig hosszú sorokat töltött meg a felesége odaadó munkájáért érzett hála, s minden bizonnyal a megkönnyebbülés, hogy dermesztően hideg tél ellen megfelelően fel van vértezve: „Meg vagyok mentve a fagytól. Azért írom ilyen röviden levelem első mondatában, hogy még azzal is megrövidüljön már végre az aggodalmad. (…) Édes, nem tudom mi volt velem, de én úgy remegtem, hogy szinte óráknak tűnt, amíg kibontottam. Én úgy örültem, és úgy örülök még most is, hogy alig tudok írni. Örömömbe sírni és nevetni is tudtam volna. Minden egyes darabot külön-külön megsimogattam, az arcomhoz emeltem. Mert ez mind-mind a Te kezed vonása. Mind a Te kedves Szereteted, a Te kedves asszonyi figyelmességedet hirdeti.” – írta, utalva ezzel arra, hogy az elküldött meleg ruhát Vera saját kezűleg, az angóranyulaik gyapjából sodort fonalból készítette. – „Drága Szívem! Én tudom, érzem, hogy Te sokkal, de sokkal többet szenvedsz, mint én. Mert a Te aggódásod az nagyobb, keserűbb, mint amit mi itt szenvedünk. Nem győzöm eléggé hangsúlyozni, ha látnád a minden napi életünket, azt mondanád, nem is olyan rossz. Mert tényleg nem is olyan rossz, hogy Te ennyire aggódj miattam. Ki lehet ezt bírni, csak meg kell szokni. És hát Édes, nagyon kérlek, ne gyötörd agyon magad. Igyekszem beletörődni a sorsunkba és nyugodj meg, nincs semmi bajom. Csak Ti hiányoztok és az otthon. (…) De a Jó Isten irgalmas és nem hagyja el azokat, akik hozzá fordulnak. Ezt már tapasztalatból is tudom és hiszem. Csak ne feledd el, soha nem szabad az Isten szent akarata ellen zúgolódni. Egy pillanatra sem szabad megfeledkezni, hogy Ő velünk van jóban és rosszban egyaránt. És egyszer ez a rossz is el fog múlani. És akkor el fogjuk feledtetni egymással minden szenvedésünket.”

János és Vera történetét cikksorozatunk következő részében folytatjuk, melyet ide kattintva olvashatsz.