Kincsek a családi archívumból 5/II.

Lengyel János és Gránitz Verona története – II. rész

Ha még nem olvastad az első részt, ide kattintva megteheted!

A fiatalok egymás iránti hűsége kiállta az idő próbáját: 1937-ben összeházasodtak, 1938. szeptember 3-án pedig megszületett szerelmük gyümölcse, Lengyel Verona – a nagymamám. A családi idillnek azonban rettentő hamar véget vetett az újabb behívólevél, így levelezésük 1939 januárjában folytatódott.

Az üzenetek hangulata egy árnyalattal borúsabb a korábbiakhoz képest: a családjától való távollét érezhetően megviselte Jánost, s a háború előszele sem kecsegtette hosszú szabadságokkal a katonaságnál. „Meg akarom írni, hogy micsoda igazságtalanság megy az ütegben, itt pofára adják a szabadságot, ki hogy megtetszett. (…) Az embert a guta majd megüti.” – írta Kárpátaljáról. – „Tudod, Édes, az ember úgy el van keseredve (…), különösen most, amikor mindig látom a kicsinek a kezecskéit, hogy integet, az a jelenet azt hiszem, amíg itt leszek, mindig lelki szemeim előtt lesz. (…) Nem tudom, mi volt velem, de egész úton egyszer ettem, nem ízlik semmi. Tudod, otthon azért volt olyan jó étvágyam, mert otthon dolgoztam és veletek ehettem. Itt egész más, nem lehet asztalhoz sem ülni, nem olyan az étel sem, csak az ember mindig mérgelődik. Sokszor kitör a keserűség, hogy mért nem megyünk már valahova egy komoly dolgot csinálni. (…) Elmullik egy év, amit úgy kivágnak az életünkből, ami fáj, mintha késsel vágnák a testünket.” – Keserű érzelmei ellenére levelét szívmelengető sorokkal zárta: – „Drága Anyikám, még arról sem akarok elfeledkezni, hogy megdicsérjem fáradtságot nem ismerő küzdelmedet a megélhetésért és a Kicsinkért. Tudod! Páratlan a Te tevékenységed. Ami ezer hálát és köszönetet érdemel. Talán ezt éreztem én legény koromban, és ezért harcoltam érted. Ilyen asszonyért-feleségért érdemes akár a halálba is menni.”

A családdal töltött, boldog időszakokat újra és újra megszakította a kötelesség: János 1940-ben az erdélyi, 1941-ben pedig a délvidéki bevonulásban teljesített szolgálatot. „Nem tudom leírni azt a gyötrődést, amit átéltem addig amíg tartott a harc. Hiába, ha egy golyó talál és az téged ér, nekünk az mindent jelent.” – írta Vera ’41 áprilisában. – „Azt kérdezed emleget-e a Pindur? De még mennyire! Egy nap tudja Isten hányszor. Minden este imádkozik érted. Tudod, én azt erősen hiszem, hogy az Isten meghallgat bennünket, kivált ilyen kis ártatlanságot. Hiszen olyan szépen kéri, hogy Uram! Jézuskám! Segítsd haza Apikámat.”

1942 augusztusa már Oroszországban találta Jánost; a nehéz időkben felesége leveleiből, s a kislányukról szóló sorokból merített erőt. „Nagy örömömre válik, hogy néha egy egész lapod, vagy leveled nagy része az én Édes Kis Teremtésemről hangzik, de úgy, hogy minden alkalomkor kicsordul a könnyem. Mert lelki szemeim előtt látom azt az elevenséget, ahogy szokott fickándozni a kezedbe és ahogy az a Csöpség tudott rám nézni, hogy csak játszom vele. Azok az esték vannak mindig legjobban előttem. Azok a percek, amiket nem lehet odaadni kerek e világért sem. Drága Anyikám! Nem is tudom kimondani mennyire más az az érzés, amit most érzek irántatok, mint az, amikor sóvár leveleket kaptál tőlem. Hogy milyen forró volt az, és milyen forró ez, ha fokokra lehetne beosztani, talán ugyan az lenne, és mégis más. Hogy egy apa és anya mennyire tudja egymást szeretni, és a kettő szeretete egy Édes kis Szöszibe egyesül. Még utoljára arra kérlek, ne csüggedj. Bízzál a Jó Isten szent akaratában. S meglátod, eljön a boldog viszont látás, addig levélben ölel, csókol Titeket János.”

Életükben rendkívül fontos szerepet játszott a hit: a XXI. század rohanó világából visszatekintve szinte megdöbbentő az az áhítatosság, ami a mindennapjaikat jellemezte. Minél borúsabbnak látták a jövőt, minél reménytelenebbnek tűnt egy-egy helyzet, annál kitartóbban imádkoztak a dolgok jobbra fordulásáért. Sokszor feltettem a kérdést magamban, hogy a nagymamám a fiatalon átélt nehézségek ellenére hogyan tarthatott ki ennyire a hite mellett – a levelek olvasása azonban rádöbbentett, hogy épp emiatt: vigaszt nyújtott neki kisgyermekként az embert próbáló időkben.

„Ha mi mindig abban a szent meggyőződésben maradunk, hogy aki Istenben bízik, az nem csalatkozik. És ezt komolyan hisszük, és egy pillanatra sem ingadozik meg hitünk és reménységünk. Akkor meglátod, meglesz a gyümölcse minden szenvedésünknek.” – írta János Oroszországból. – „Tudom, nehéz elviselni a rettenetes napokat. Nem csak neked. Ha arra gondolok, milyen erőfeszítésbe kerül megteremteni a megélhetésünket, szinte nem is tudom elképzelni, hogy egy asszony erre képes. Igaz, hála a Mindenhatónak, mindezt az egészségeteknek köszönhetjük. Amikor írod Drága Anyikám, hogy jól vagytok, hogy a Kicsi virul az egészségtől, hidd el, szinte megkönnyebbül az ember. És mikor írod, hogy milyen okos és hogy mennyit emleget s hogy szereti az édesapját. Tudod Édes, olyankor nem tudom tovább olvasni soraidat, mert a könnyeimen keresztül összefutva látom a betűket. (…) Tudod Drága Angyalom! Nem is merek most rágondolni arra a családi tűzhelyre. Arra a meghitt családi otthonra, amit veletek élhetnék. Mert most a haza szólít, egy szent kötelesség, amiért az ember elhagyja mindenét, a legkedvesebbjét. A feleségét, a gyermekét és mindazt, amiért érdemes élni…”

János hitét oroszországi tartózkodásának hosszú, rideg kilátástalansága sem ingatta meg, s igyekezett minden levelében biztatni Veráit is, hogy higgyenek benne: hazatér hozzájuk.

„Drága Anyikám! Minden levelem és lapomnak is fő tartalma, hogy kérjelek titeket a megnyugvásra. Szánjuk ezt az évet, ha kell a másikat is, de ha az sem elég az életünket is föláldozzuk Édes Hazánkért. És ha a Jó Isten úgy akarja, egyszer haza segít, akkor annál boldogabbak leszünk és el fogjuk felejteni minden szenvedésünket. Majd meglátod, én mindig azt írom és hiszem is. Aki Istenben bízik, az nem csalatkozik. Ti is így bízzatok, akkor nem lesz olyan keserves a várakozás.”

János és Vera történetét cikksorozatunk következő részében folytatjuk, melyet ide kattintva olvashatsz.