Barion Pixel

Kincsek a családi archívumból 5/I.

Kategóriák
Lengyel János és Gránitz Verona története – I. rész

Archív sorozatunk fonalát Eszterbauer Kata veszi fel, aki ezúttal dédszülei történetére emlékezik.

Édesapámnak van egy gyönyörű, üvegből készült szekrénye a közös irodánkban. Itt őrizzük a családi archívum legféltettebb kincseit: leveleket, naplókat, és persze a fényképeket, melyekkel a borcímkéinken is emléket állítunk felmenőinknek. Számos történet kapcsolódik ezekhez a fotókhoz – akik jártak már nálunk borkóstolón, biztosan fel tudnak idézni egyet. Most arról mesélek, amelyik egyszerre a legszebb és legszomorúbb mind közül: Lengyel János és Gránitz Verona, apai nagymamám szüleinek történetét. Ugyan soha nem találkozhattam velük, de fennmaradt képmásuk és a róluk szóló családi történetek révén szinte úgy érzem, ismertem őket. Szerelmes fiatalságuknak „Öröm” nevű rozénk címkéje állít emléket, borházunk falán pedig életnagyságú fotó őrzi mosolyukat. Bár történetük nem ért a mesékhez hasonló boldog véget, a hűség, a hit és az élni akarás, mely ránk maradt levelezésük minden sorát átitatja, számomra szebb bármilyen kitalált történetnél, és példaértékű minden generáció számára.

Dédszüleim egymásnak írt leveleit számos alkalommal olvastam az elmúlt években, s érthetetlen módon mindmáig nem merült fel bennem, hogy bárki másnak érdekesek lehetnek a családunkon kívül. Szabó Géza és Nagy Janka Teodóra „Stációk” című könyvének megjelenése kapcsán azonban már egészen másként tekintek rájuk. A második világháború éveit a szekszárdi emberek szemszögéből (korabeli levelezések, fényképek és naplók segítségével) bemutató kötet egyik fő történetszála kronológiai sorrendben, három fejezetre bontva enged bepillantást a szerelmesek háború előtti és alatti mindennapjaiba.

Mert nagy ajándék ez a könyv. Most talán még fel sem tudjuk mérni, mennyire az. Később, amikor már az utolsó tanúk sem lesznek közöttünk, akkor lesz igazán értéke azoknak a visszaemlékezéseknek (…), amelyeket megőriznek e könyv lapjai.” – írja Bíró László ny. katolikus tábori püspök az előszóban, s magam sem tudtam volna szebben megfogalmazni. A történelemórákon pontosan megtanultuk a háború eseményeit, a győztes és vesztes csatákat, a hadicselekményeket, és – számok szintjén – az elveszett emberi életeket is. Ám arról nem szóltak a leckék, hogy mi történt a katonákkal a hadszíntéren túl, és mit éltek át az itthon maradt, hosszú évekre vagy örökre szétszakított családok. A háború borzalmai nem értek véget a frontvonalakon, dédszüleim levelezéséből mégsem a nehézségek, hanem az egymás iránti szeretet és tisztelet árad még az utolsó, reménytelennek tűnő időszakban is.

De ne ugorjunk ennyire előre; első, 1935-ből fennmaradt üzeneteikre még nem vetett árnyékot a világháború. Kezdettől fogva meghökkentően őszinte leveleket írtak egymásnak – egészen különös élmény ezeket a több oldalas írásokat 2023-ban olvasni, amikor a technológia vívmányainak (is) köszönhetően néhány szavas üzenetekhez vagyunk szokva, és a „ghosting” virágkorát éli.

„Azt kívánom csak tőled, ha már nem szeretsz úgy, ha nem vagyok annyira fontos neked, írd meg, ne tartson vissza semmi, nem ítéllek el azért, sőt, nagyon becsüllek, ha őszinte mersz lenni. Én is őszinte leszek, nyugodt lehetsz.” – írta Vera, mire János válaszolt: „Édes Kis Veronkám! Úgy szeretném elmondani s megértetni veled, hogy nincs most más gondom, mint az az édes szerelem, amit csak Te tudsz bennem táplálni és fenntartani, és az egész életemre boldoggá tenni.”

Telt-múlt az idő, jöttek-mentek a levelek, egymás iránti szerelmük és hűségük kitartott. János a katonaságnál az első naptól kezdve kitűnt kortársai közül, s hamar éreztették vele, hogy kitartó munkával magas rangra számíthat majd lovas tüzérként. Ő pedig keményen dolgozott, szabad óráiban Veráról és közös jövőjükről ábrándozva. „Mind a három képnek úgy örülök, hogy azt ki sem mondhatom” – írta egy ízben. – „Legalább, ha másként nem, képen látom a te édes arcodat. Tudod Kis Csillagom, úgy teszek, ha egy kis szabadidőm van, a kezembe veszem és ábrándosan nézegetem. (…) Mert bizony ilyen őszintén talán nem is mondtam még, mint most. Most érzem csak igazán, hogy kiért élek, hogy kiért szenvedek. (…) Te vagy a lelkem éltetője, s biztatom magamat a Veled jövő életemre. Édes Szép Szerelmem, talán még így soha nem éreztem, hogy mennyire hiányzol nekem, hogy mennyire szeretném édes szemedben látni a boldogságomat.”

Szívmelengetőek voltak számomra a levelek végére biggyesztett, már-már humoros búcsúzások. „Ha ez a papír nagyobb volna, talán azt is teleírtam volna” – írta János. – „Még egyszer írok, aztán viszontlátásra.” – utalva ezzel arra, hogy a következő levélváltás után esedékes a szabadsága.
„Búcsúzok tőled sok-sok csókkal, Vera. Nem ér ez a papíros csók egy fa garast, ugye?” – kérdezte egyik levele végén a lány.

Filmbe illő, romantikus gesztusokból sem volt hiány: egy alkalommal János meglehetősen borús hangulatú üzenetet kapott, melyben Vera arról írt, hogy otthon próbálják lebeszélni a kapcsolatról, ám ő nagyon hiányolja és kitartóan várja haza szerelmét. Több se kellett Jánosnak – éjnek idején felnyergelte Gazember nevű pej lovát, kisurrant a laktanyából, és egészen a lány házáig vágtatott. „Micsoda édes gondolat az, (…) csendes álmodból fölzavarni téged, csak egy percre, néhány szóra, egy édes forró csókra. Aztán hirtelen eltűnni, csak egy édes emléket magam után hagyni. Mintha nem is valóság lett volna, hanem csak egy mese vagy regény.” – írta utána levelében, melyben arra is megkérte Verát, a nevében kérjen bocsánatot édesanyjától a vakmerő tettéért, aki valószínűleg nem örült annyira az éjszakai látogatásnak.

János és Vera történetét cikksorozatunk következő részében folytatjuk, melyet ide kattintva olvashatsz.

0