fbpx

Kincsek a családi archívumból III.

Kategóriák

A családfa

Archív sorozatunkban ezúttal eredetünket, családfánkat szeretném bemutatni. Említettük már a Tolna megyei levéltárban XVIII. század közepéig visszavezethető germán, magyar és délszláv őseinket. Szerettünk volna tovább, korábbi időkre is nyomozni, ezért mintegy 10 évvel ezelőtt Ulmban, a Dunai Svábok Központi Múzeumában jártunk, és sokat megtudtunk a svábok XVIII. századi Magyarországra költözéséről. Meglepő volt, milyen szervezett és szabályozott körülmények között zajlott az akkori „migráció”. Sajnos családnevekből semmit nem találtunk, a múzeum szakemberének tájékoztatása szerint Bécsben volt a regisztráció, és családi adatokat esetleg a bécsi levéltárak valamelyikében találhatnánk. Ulmból, Regensburgból és bizonyára más városok kikötőiből is indultak a híres bárkák, dereglyék. Nem veszélytelen körülmények között, a Dunán lecsorogva szállították az új hazába indulókat. Kiváltásukat igazoló útlevéllel utazhattak, amiért bizonyára sokat fizettek a helyi elöljáróságoknak. Ezek a vízi járművek egyben az osztrák postát is vitték Bécsbe, így odáig maguk fizették az utat, onnan azok a magyar földbirtokosok, akik a betelepülést szervezték, pl. az Eszterházyak. A Tolna megyei telepítések egyik fő szervezője Mercy gróf volt. Az érkezőknek tudniuk kellett, hova mennek, milyen szaktudásra lesz ott szükség, így nem csak földművelők, hanem iparosok, kézművesek is jöttek. A betelepülők főbb motivációi:

  • Az új területek kiváló termőföldje, mely a 150 évi török, majd a Rákóczi szabadságharc háborúit követően elnéptelenedett.
  • 5-6 év adómentesség.
  • Ingyen termőterület és lakóháztelkek, szülőföldjükön esélyük nem volt a saját földhöz jutáshoz.
  • Szerepet játszott elvándorlásukban, hogy hazájukat ebben az időben egymás követő háborúk sújtották, köztük az osztrák örökösödési háború (1740-1748), mely magas adókkal, állandó katonai szolgálattal és családi tragédiákkal terhelte életüket.
  • Mindezeken kívül lényeges lehetett, hogy Magyarország vallási és kulturális értelemben hasonlatos volt szülőföldjükhöz. A Szekszárdra érkezők első dolga volt, hogy saját erejükből templomot építettek maguknak, mely Kórház Kápolna néven mai is eredeti állapotban áll.

A svábok betelepülésének részletesebb megismeréséhez ajánlom:  

Adam Müller-Guttenbrunn (1852-1923): A svábok bejövetele című könyvét, mely egy történelmi regény a nagy dunai bevándorlásról.

Miután családtagjaimmal tudomásul vettük, hogy sváb az apai ős, jött a meglepetés. Gazdag László barátom hívta fel a figyelmemet egy érdekességre. Egy Veszprém megyei faluba a bajor Altötting környékéről érkeztek telepesek 1744-ben, és ennek kapcsán a falu melletti kápolnáról írt egy könyvet. Kutatásai kapcsán útba ejtette a Passau környéki településeket. Az alábbi képeket Altötting, Mühldorf am Inn és Kraiburg am Inn temetőiben készítette, ahol sok Esterbauer síremléket talált és egyben közölte, Ulm környékén valószínűleg nem találunk ilyet. Mindkét vidék telefonkönyveit is átlapozva egyértelműnek tűnik, Esterbauerek nem csak régen, ma is élnek Passau környékén.

Ígéretet kaptam tőle, hogy a passaui püspökségen fog online kutatni és talán még többet megtudhatunk családunk apai eredetéről. Nem lényegi különbség, de a Magyarországra érkező Esterbauer nagy valószínűséggel nem sváb, hanem bajor földről érkezett.

Családfánk magyarországi kutatása 12 évvel ezelőtt kezdődött, a Tolna Megyei Levéltár munkatársainak, Gréczy Tamásnak és feleségének köszönhetően. Akkoriban az első adat 1746-ból került elő az apai ősről. Nem csak rokoni kapcsolatok, hanem vagyoni helyzetükre, szántóföldi és szőlőterületeikre, lakóházaikra vonatkozó iratok is előkerültek a kutatás során, melyből egyértelmű, fő jövedelemforrásuk a szőlő és a bor volt.

A Gréczy család segítségével idén újabb kutatásba kezdtünk, hiszen az elmúlt 12 évben az információs technika rengeteget fejlődött és ez újabb lehetőséget nyitott őseink felfedezésére. Annak idején találtunk már 1711-ből is egy Estlpaher később Esterpaher, majd 1715–ből Esterpaur János nevet, de akkor még nem tudtuk dokumentumokkal összekapcsolni az 1746-os Eszterbauer Ferenccel. Most viszont sikerült. Úgy tűnik az Eszterbauer ősöm már 1711-ben itt volt. Szakemberek szerint a név elírások nem sokat számítanak, mert jobbára írástudatlanok voltak és bemondás alapján készültek az anyakönyvek. Gyermekkorom emlékeiben él, hogy az öregek az Eszterbauer nevet Esztepaor-ként ejtették ki, Takler Feri – kicsit viccesen – a mai napig így szólít. Gazdag László a hazai iratokban talált olyat, hogy egy embernek 5 év alatt négyféleképpen írták a nevét. Például a Westerkam, ami annyit tesz, hogy nyugatról jött, nyilván nem tudták leírni a bemondott nevet és így nevezték el. Szerinte később mindenféle magyarosítási fázisokon keresztül ebből lett a Vesztergombi. Ezek után a következő kép él a képzeletemben: Egy magyar kispap az íróasztal felett görnyedve fogadja a betelepülőket és rögzíti nevüket az anyakönyvbe. “No Fiam, hogy hínak?” Esztepaor, szólt svábos, bajoros kiejtéssel a válasz. Szegény kispap többszöri kérdés és válasz után sem tudja eldönteni, mit is írjon, “No, jó lesz az Estlpaher vagy Esztepaher” gondolta és bizony 1711-ben így szerepelünk a szekszárdi levéltárban megtalálható eredeti anyakönyvben, 1746-ban pedig már a mai formában, Eszterbauer név található. Talán így volt, talán nem. Részemről talán az is csak képzelgés, hogy a név eredete lehetett talán az Erstebauer (első paraszt, első vállalkozó), “Én vagyok az első kapás a faluban” mondja valamelyik magyar nóta is.

Mindez ismét további kérdéseket vet fel. Mit keresett a germán eredetű ősapa 1711-ben Magyarországon, hiszen az első sikeres betelepítés Tolna megyében 1718-ban Dőry László teveli földbirtokos segítségével történt. Talán nem is a betelepítés idején, hanem jóval előbb érkezett? Szekszárd 1687 körül, a Nagyharsányi csata idején – melyet 2. Mohácsi csataként is emlegetnek – szabadult fel a török uralom alól. Estlpaher János talán már a háborúk idején itt élt, talán itt is született? A levéltári adatokból az is kiderül, hogy Estlpaher Jánost az 1710-es években foglalkozását illetően laino, tehát mészárosként jegyezték be az anyakönyvbe. Bizonyára a böllér szakmát gyakorolta és sok gyermek keresztapjaként is szerepel az anyakönyvben. Valószínűleg ez annyit jelenthetett, hogy az akkori lakosság köztiszteletben álló, megbecsült személyként kezelhette. Későbbiekben az Eszterbauer család gyakori szereplő Szekszárd helytörténeti adataiban, mint például Eszterbauer József (1828-1874) üknagyapám, aki több szekszárdi parasztpolgárral egyetemben önként állt katonának 1848-ban Kossuth seregébe. Az Eszterbauer család szekszárdi viszonylatban tehetős, szőlőterületekkel, szántóföldekkel, állatállománnyal rendelkező parasztpolgári családnak számított. Azt követően pedig különösen, hogy nagyapám a még tehetősebb Czéh családból hozott feleséget magának, akiknek a jelentős szőlő- és szántóterület mellett még mezőgazdasági gépkereskedésük is volt, a mai (volt) Skála áruház helyén. Így nagyapa a kor legmodernebb technikai eszközeivel művelhette a földjeit, kezelhette a gabonáját.

Anyai őseim, a Lengyel család állítólag nemesi származásúak, de nagyszüleim idejében szegények voltak, mint a templomegere. Az első adat Lengyel Mártonról 1704-ben íródott az anyakönyvbe. Sajnos eredetükről egyelőre keveset tudunk, annyi biztos, hogy az 1867-es bejegyzés Lengyel Józsefet vincellérként említi, tehát földművesek voltak. Viszont itt vannak az anyai ősök között érdekességként a Grániczok – Krániczok (Tanyamacska dédnagypapa). Ha Gránicz, akkor talán szerb eredetű (granic = határ, határvidék). Őse talán a 150 év hódoltság alatt Szekszárdra beszállásolt ruméliai (balkáni) hadsereg egyik katonája? Amennyiben Kránicz, úgy érkezhetett a Dráva és a Mura folyók favágói, hajósai, halászai közül. Őket hívták kraniczoknak (gránerek), az alsó ausztriai Krajna lakosságát alkották. Állítólag arról voltak felismerhetők, hogy a férfiak fülbevalót hordtak. Gránicz dédnagypapa ősei közvetlenül Szekszárdra költözésük előtt Faddon, a Duna mellett éltek, tehát akár halászok is lehettek, de ő már egy zombai földbirtokos szőlőterületeit igazgatta vincellérként. Aztán itt van a Pipellán, Pripellán, Piperlán ősöm, aki Gróf Győry Ferenc Tolna Megye főispánjának volt a fullajtárja. Fullajtár, mint küldönc, kikiáltó, aki ura előtt járt, lovagolt, talán innen lehet valami kisnemesi eredet. És nem feledkeznék meg a Prajmajer őseimről sem, akik aktívan részt vettek Szekszárd társadalmi életében, közülük két Prajmajer Gáspár (apa és fia) egymást követően töltötték be Szekszárd Város Bírája közméltósági tisztjét, mely kb. annyit jelentett, mint ma a polgármester. Érdekes, hogy az egyik a 48-as szabadságharcot megelőzően és annak leverését követően töltötte be ezt a tisztséget, de a szabadságharc idején más ült a város vezető székébe. Akkor is megosztott volt a világ, emlékezzünk Kossuth és Széchenyi táborok ellentétére. Prajmajer Gáspár bizonyára Habsburg párti volt, mint ahogy például Szekszárd egyik elöljárója, Liszt Ferenc barátja, Augusz Antal is. A következő Prajmajer Gáspárt a kiegyezés idején választották Szekszárd Város Bírájának, fia – dédnagyapám – pedig a Monarchia utolsó éveiben volt a város képviselőtestületének tagja, akit a 19-es kommunista diktatúra bebörtönzött. Prajmajer dédpapa a két háború közötti időszakban is aktivizálta magát. 1929-ben alakult oly sikeres Szekszárdi Pinceszövetkezet alapítója volt, és a felügyelőbizottság tagjaként szerzett elismerést a szekszárdi bornak és önmagának.   

A germán gyökerű családokat általánosan sváboknak nevezik Magyarországon, amely legfeljebb részben igaz, hiszen több német tartományból érkeztek a bevándorlók. A Szekszárd melletti tolnaiak zömében németalföldi hajósok voltak, hiszen a Duna közelsége évszázadokon keresztül megélhetést nyújtott számukra. Ma is úgy hívják őket: sárgalábúak, mert állítólag hajóikkal tojást szállítottak és megtaposták, hogy több férjen a rakományába.

Családfámban 1020 név szerepel, jelentős része magyar hangzású. A teljesség igénye nélkül, mint például: Bekes, Berényi Bogyai, Bóvári, Buzás, Czank, Czéh, Cziráky, Csepán, Cserki, Dallos, Deli, Dorogi, Énekes, Farkas, Fehér, Fodor, Gabriel, Görbei, Gróf, Horváth, Joó, Kardos, Klézli, Kovács, Lendvai, Lengyel, Magyar, Majtényi, Marton, Molnár-Csárdás, Morvai, Nagy, Orbán, Pálfi, Péter, Péterbence, Puskás, Szabó, Szakál, Szebényi, Szőnyi, Szőr, Szücs, Takács, Till, Tóth, Vas. Persze bizonyára többen magyarosítottak is az évszázadok folyamán.

A germán eredetű nevek, mint:  Frey, Fuchs, Fuksz, Geiszhauer, Grósz, Hausznecht, Heimann, Neiner, Pollermann, Prajmajer, Prantner,Rajzinger, Ribling, Ruisz, Schilling, Schubert, Steiner, Stumper, Stutzer, Takler, Tam, Támer, Tinger, Vesztergombi.

Mint látható, hol vagyunk már a germánoktól, sváboktól, bajoroktól. Emlékszem, édesapám és az Eszterbauer nagyapám kifejezetten sértésnek vélte, ha svábként említették. Prajmajer nagyapám présházában, a millennium idejében készült (1896) képek lógtak a falakon az 1848-49-es eseményeket ábrázolva. Ma is nagy becsben őrizzük őket. Talán ennek is köszönhető, hogy családunkat nem érintette az 1947-es német kitelepítés, mert az azt megelőző népesség összeírás alkalmával magyarnak vallották magukat. Mindezt nem félelmükben, hanem meggyőződésből tették. Bennünket, utódaikat is hazaszeretetre, magyarként neveltek és mi hasonlóképen tesszük ezt gyermekeinkkel, unokáinkkal, hiszen a zivataros évszádok ellenére is ez a föld megélhetést és többnyire megbecsülést jelentett a családtagjaim számára.

Családfakutatásunkat a Tolna Megyei Levéltár volt munkatársainak, Gréczy Tamásnak és kedves feleségének köszönhetjük!

0